-Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintetteés ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, s így udvarolt egész nyáron át.
-Micsoda nevetséges kapcsolat - csivitelték a többi fecskék -, nincs a menyasszonynak pénze ls túlságosan sok a rokona - és csakugyan, a folyót szinte beborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek.
Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét. - Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. - És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni - szeressen hát utazni a feleségem is!
Eljössz-e velem? - kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a piramisokhoz. Isten veled! - És elrepült.
